Egy nem túl magas színvonalú, de emlékezetes meccset, és egy szalonremit kaptunk a BL legutóbbi játéknapján, mindkét meccsre igaz, hogy az egyik csapat nem akart, a másik meg nem tudott többet felmutatni. Az oroszok továbbra is olyan messze vannak a Bajnokok Ligájától, mint az olaszok Európa elitjétől – látótávolságban, de a körön kívül.

Tavaly ugye az történt, hogy az olasz csapatokat az első adandó alkalommal kisöpörték a BL-ből, és idén sem állnak sokkal jobban. A Seria A általános értékvesztése, morális és pénzügyi válsága nem fogja alapjaiban átírni az európai labdarúgás erőviszonyait, de két jelenséget nehéz nem észrevenni.

A catenaccio nagyjából kifutotta magát, ebben a játékrendszerben nincs több, másképp fogalmazva: jelenleg nemigen van mit tanulni az olasz labdarúgástól – mármint az elitnek. Egy-egy bravúrra persze képesek a futball-gyilkosok, de a jelenleg is zajló folyamat a semmibe mutat; felfelé legalábbis biztosan nem. Nincs az a területszűkítés, ami annyira le tudná lassítani a modern futballt, hogy az ne lenne még mindig túl gyors az olaszoknak, illetve ahhoz, hogy ez a rendszer mégis működjön, klasszisokra van szükség, akik egyénileg képesek kikalapálni a rendszer tökéletlenségeit. Az elmúlt évtizedekben ez sosem okozott problémát, most viszont olvadóban a rendszer.

A Milanban Ronaldinho és Seedorf volt képes emlékezetes megoldásokra, a feltámadni látszó Juvét Del Piero vonszolja a vállán, a Fiorentina leakadt ott, hogy védekezni jó. Pedig aztán mindhárom zseni bőven túl van már pályafutása csúcsán, de ide sorolhatjuk Tottit vagy Pirlót is, mégis, még mindig róluk szól a Serie A, még mindig ők a húzónevek, csak a nyomaték már nem a régi.

Mourinho Intere nem csak a bajnoki eredmények alapján, de a tendenciákat figyelve is messze kilóg a sorból, per pillanat a Serie A MKB Veszprémje. És ok, hogy szövetség csapata, meg hogy akad pénzmag is serényen, de azt tudni kell okosan elkölteni, csapatot építeni, stílust teremteni. Olasz hagyományokon, olasz alapokon, de kettőnél előbbre látva.

Az Inter tökéletesen játszotta ki saját erényeit, míg a Chelsea jó alaposan a tükörbe nézhetett. Igaz, hogy messze nem dőlt el a továbbjutás, de aki tavaly az egekig magasztalta a szuperszervezett Hiddink apánk-féle átjátszhatatlan biomasszát, csak azt felejtette el, hogy akkor egyetlen pillanatig sem kellett eredménykényszer alatt játszaniuk. Az a fantáziátlan, esetleges szöszmötölés, amit a Giuseppe Meazzában mutattak, a nullával volt egyenlő, egyedül Malouda balhátvéd dicsérhető. Komoly nyomást kialakítani sem tudtak, nem hogy fenntartani, az átlövések zsengének, a beadások laposnak bizonyultak, Julio Cesar oltári bakija nélkül most egy kinyúvasztott Chelsea-ről beszélnénk, amely még a Barcánál is siralmasabb játékkal hozakodott elő.

Olasz pályán az sem volt éppen mindennapos, ahogy Mourinho a meccs utolsó harmadára simán otthagyta a széleket a tök veszélytelenül gürcölő Chelsea-nek, és Balotelli becserélésével átállt 4-2-3-1-re, tökéletesen biztosítva, hogy Lampardék már mégse vonuljanak át testületileg az ő térfelükre.

Vitapontok

Hibázott-e vagy nem-e hibázott-e Cech az első gólnál?
Mondjuk úgy, nem különösebben. Amikor Diego Milito ott áll az emberrel szemben tíz méterre a kaputól, miközben Terry középhátvéd éppen háttal pörög az eseményeknek, a derék Ivanovic meg félig blokkolja a kilátást, az már túl van azon a ponton, mikor még elő lehet venni a rövidre nem illik gólt kapni dumát.

Tizenegyes volt-e vagy nem-e Kalou elterülése?
Az. Samuel, még ha tán nem is szándékosan, de mindenképp rálépett Kalou sarkára, ha ez az ostoba jószág nem égre emelt tekintettel, és önálló életre kelt szárnycsapásokkal hasalt volna el, még be is fújják.

Motta – Piros-e, nem-e?
Sárga fölé. Az angol futball azért is marha idegesítő tud lenni, mert sok esetben a hentes-mészáros szakipari hallgatók pöttömnyi agyáig el sem jut, hogy egy-egy belépővel milyen károkat okozhatnak. Motta esete is hasonló, szinte érthetetlen, hogy a büdös francba gondolta, hogy majd két méterre emelt lábával oldja meg a szituációt. Nem emberre irányult, nem volt brutálisan durva, egyszerűen csak ostoba.

Julio Cesar
Kalou lövése félig takarásból jött, és le is pattant a brazil előtt, mindez mégsem lehet mentség arra, hogy ez a vérszegény belsőzés gól lett.

Mourinho vs. Ancelotti
Pontozással a méregzsáknak adjuk a meccset. Végig az történt a pályán, amit az Inter szeretett volna, ők tudták érvényesíteni az akaratukat, miközben a Chelsea játékosok motiválatlanul ténferegtek, látszólagos fölényük abszolút meddő volt.

A meccs Déjà Vu-je
Hasonló futóvadlövészetet már láttunk Cambiassótól, nem is olyan régen a Milan ellen, de ott háromszor próbálkozott gyors egymásutánban, és nem lett belőle semmi, most viszont már másodszorra bebikkantotta a tanulékony szörnyeteg.

Visszavágó
Hasonló meccsre számíthatunk, melyen a Chelsea a légzőközpont bénulása miatt bekövetkező fulladásos halállal próbálja majd térde kényszeríteni az Intert; lassan, komótosan, de egyre szorosabbra fonva vasmarkukat.

Az Intert csak egy rúgott gól kell hogy érdekelje, annak hiányában szinte biztos, hogy kiesik, azzal együtt viszont igen jó eséllyel továbbjut majd.
Inter – Chelsea 2-1

A másik meccsről, a CSZKA Moszkva – Sevilla összecsapásról nem sokat tudunk, nekünk úgy tűnt, a spanyolokon egy terheléses EKG-t már nem lehetne lefuttatni. Gólt rúgtak, nem kaptak ki, és ennyivel tökéletesen elégedettek lehettek, mint ahogy mi is González ménkű nagy lövésével. CSZKA Moszkva - Sevilla 1-1